Az életnagyságú alakokból és építményből álló, monumentális együttest hungarocellből, a könnyen vágható, formálható anyagból, valamint textil, kóc, növény és tükörüveg felhasználásával készítette el Schaár Erzsébet.
1926-ban végezte el Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát, de már gyermekkorában megcsodálták portré szobrait. 1966-ig portré szobrászként ismerték, de az 1960-as évektől a portrék mellett már egész alakos szobrokat is mintázott. Eközben tér-problémák foglalkoztatták, kereste a városlakó ember és életterének kapcsolatát. Ennek eredménye a székesfehérvári Csók István Múzeumban 1974-ben bemutatott 24 méteres „Utca” kompozíció. A székesfehérvári kiállítást követően Luzernben, egyes részleteit az 1982. évi Velencei Biennálén és 1983-ban Stockholmban, majd Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában is bemutatták. A pécsi múzeum tulajdonába került kényes, törékeny anyagú műveket gondos kísérletek után, többévi munkával időtálló gipsz és műanyag változatban készítették el. Az „Utca” 1991-től látható a Káptalan utca 5. számú múzeumépület kertjében. Önálló védőépületét Janáky István építész tervezte.
Schaár Erzsébet az „Utca” együttesében zárt és nyitott tereket alakított szobrokká. Épületfalak, ajtók, ablakok idézik meg ember és környezet kapcsolatát. A szobor-utca kompozícióban az életnagyságú szoboralakok ugyanúgy viselkednek, mint a valóságban: kinéznek az ablakon, állnak a falaknál, de mozdulatlanul, időtlenül léteznek ebben a térben. A szemlélő azt érezheti, hogy nagyon régen, már a múltban is ott voltak, és a jövőben is ott lesznek. Ők a múló időben állandósult lények, az ember-tér-idő egymásra utalt, kikerülhetetlen összetartozásának művészi megjelenítői.